- Köszi, hogy megfordulsz. – mondta a férfinak, aki felfogta, hogy mire gondolt a lány, ezért eleget tett Kinuye kérésének.

A sárkány, még nem volt megszáradva, de egy kis csellel, az összes vizet, ami rajta volt, visszajutatta, ahonnan jött, aztán felöltözött.

- Kíváncsi vagyok, hogy mennyit változott Kelet. – kezdte, de a lány folytatta.

- Ha akarsz, jöhetsz. – mondta, és visszaindult a barlanghoz.

A férfi kissé meglepődött, hogy a lány most nem veszekedett vele, de ő is elindult, ahol letáborozott. Miután elmentek, a cseresznyefa leveleiből kiszállt a fény, és ismét a kis forrásra az éjszaka sötétje hullt rá, mint egy fekete fátyol.

A lány, miután bekecmergett a barlangba, nekidőlt a falnak és rögtön elaludt. Danjuro nem tudta mire vélni, hogy mitől fáradt ki ennyire Kinuye, ezért úgy döntött, lassabb tempóban fognak, majd haladni.

A sárkánylány, korán felébredt, és miután nyújtózkodott egyet, kisétált és leült a smaragdzöld, puha fűre. A felkelő Napot figyelte, hogyan festik be a tájat, a narancssárga fények, melyek gyönyörűvé tették a természetet számára.

- Jó reggelt. – szólalt meg a lány halkan, és le sem vette a szemét, az alatta fekvő területről.

- Neked is. – felelte egy jeges hang, mire Kinuye az érkezőre pillantott. Kék szemei, most jobban csillogtak, mint általában.

- Sesshoumaru, Rinéket nem hozod? – érdeklődött.

- A táborban hagytam őket. – felelte, mire a lány feláll.

- Pillanat. – mondta és beszaladt a barlangba.

Kis idő után, a még kómás sárkánnyal tért vissza, és a kezében egy ruhadarabbal. Danjuro, ahogy meglátta az inuyoukait, rögtön felébredt, és a kardjáért nyúlt.

- Köszönöm, hogy odaadtad a haoridat. – mosolygott a férfira, és átnyújtotta a fölsőt. A férfi biccentett, ami kis idő múlva, már ismét rajta volt. – Sesshoumaru, bemutatom Danjurót.

- Sesshoumaru, Nyugat örököse? – kíváncsiskodott a sárkány.

- Igen. – válaszolt a kutyadémon helyett a lány. – Menjünk Rin, és Jakenért.

A két démon nem válaszolt, csak követték Kinuyet, aki érezte a kislány illatát, és pontos helyét. Néhány perc múlva, a lány megpillantotta a két kis csatlóst. Rin, éppen virágot szedett, de amikor észrevette a közeledő démonokat, az élen a hercegnővel, rögtön a lányhoz futott. A démonnő leguggolt, és a gyermek a nyakába ugrott.

- Kinuye, már jól vagy? – kíváncsiskodott, miután a lány lerakta a földre.

- Persze. – mosolygott a kislányra. A gnóm most botorkált oda az érkezőkhöz. – Danjuro, ő itt Rin és Jaken.

- Üdv. – dobta oda, mert már unta, a sok bemutatkozást.

- Sesshoumaru-nagyúr, mikor indulunk? – érdeklődött a kis démon, mire a férfi belerúgott, és az egyik bokorban landolt.

- Jaken, gyere! – szólt hátra a lány, mert már eléggé lemaradt a gnóm.

- Jövök. – kilátott fel, és utánuk futott.

A kis csapat, Danjuro szerint nagyon lassan haladt, és több órán át kellet hallgatniuk a morgását. A démonlány megunta, és megkérte Sesshoumarut, hogy hívja oda Auntot. Ennek köszönhetően, Rin és Jaken a sárkányló hátán követték a három démont, akik szellemgömbként szelték a levegőt, a verőfényes reggelen.

Késő délután megálltak, hogy tábort verjenek estére. Találtak egy tökéletes helyet, ami egy erdő közepén helyezkedett el. Magas fák vették körbe a tábortüzet, ami már jó ideje melegítette a kis társaságot.

- Kinuye, nem vagy fáradt? – érdeklődött a sárkány.

- Nem, miért? – nézett a fiúra.

- Csak azért, mert tegnap ugyan ennyit mentünk és este, ahogy lehajtottad a fejed, máris aludtál. – felelte, mire a démonnő felkacagott. A két férfi, kellemesnek találta a lány hangját, és egyre kevesebbszer hallották, hogy a hercegnő nevetett.

- Danjuro, tegnap nem elfáradtam, csak a meleg víz álmosított el. – mosolygott a fiúra, aztán felállt. – Megyek, sétálok egyet a környéken.

- Ne menjek veled? Ezen a területen sok démon van, akik igen erősek. – ajánlotta fel a bordó szemű férfi.

- Köszönöm, de már nem kell rám vigyázni, mint annak idején. – közölte a fiúval vidáman, aztán besétált a fák közé.

Kinuye, miután úgy érezte, hogy elég mesze van ahhoz, hogy ne hallják, térdre rogyott, és a hátán lévő jelhez szorította a kezét. A szempilláit összeszorította, ahogy a fájdalom a lapockájába nyilallt.

- Minél közelebb vagyok Kelethez, annál elviselhetetlenebb a fájdalom. – préselte ki magából a szavakat. – Te sem hiányoztál.

- Áh, vacsora feltálalva. – szólalt meg egy démon, a lány mögött.

A támadó, egy fekete bőrű bikadémon volt, ami négy méter magas lehetett. Le akart sújtani démonnőre, a karmos kezével, de a mozdulat félbeszakadt.

Kinuye hirtelen megfordult, és jobb kezét a bika felé nyújtotta, amitől a támadó megállt. A talajból fekete lángok csaptak ki, ami körbefogta a démont, a szerencsétlennek, még felordítania sem volt ideje, mert a tűz elemésztette. A sárkánylány, már nem is érezte, hogy a hátán a jel égett volna. Felállt, hogy visszainduljon a táborba, de amikor elment a hamukupac mellet, az arcán elégedettség ült ki, egy gonosz mosoly kíséretében.

Kilépett a fák közül, és szó nélkül leült egy fa tövébe, majd becsukta a szemeit. A két férfi valami furcsát vett észre a lányon, de nem tudták volna megmondani, hogy mi az.

- Történt valami? – kérdezte jegesen az inuyoukai.

- Az égvilágon semmi. – felelte, de a hangja mintha megváltozott volna.

- Rendben, akkor aludjunk. – ajánlotta Rin, és Kinuye mellé ült, majd a lányhoz bújt, aki magához ölelte.

- Jó éjszakát. – mondta a sárkány, és a gyermekre pillantott, de a szeme nem óceán kék színben játszott, hanem aranybarnában.

A démonnő visszadőlt a fának, és elaludt. Danjuro és Jaken is nemsokára nyugovóra tért, de az inuyoukainak, nem jött álom a szemére, ezért inkább a környéken ólálkodó démonokat pusztította el. Miután végzett, ami kb. egy óra volt, ő is letelepedett egy fa alá, és lepihent, de az érzékszervei szinte a pattanásig feszültek, hogy ha valami meg akarja őket támadni, végezni tudjon vele.

Reggel Kinuye ébredt először, körülötte mindenki aludt. Nyújtózott egyet, mire Sesshoumaru is felkelt, mert meghallotta a mozgolódást. A két démon egymásra nézett, és a férfinek valami feltűnt. A démonnő szeme még mindig borostyán sárga volt, de pislogott egyet és ismét kék lett. A fiú úgy gondolta, hogy képzelődik, ezért nem nagyon foglalkozott vele többet.

Miután mindenki felkelt, újra útnak indultak, de délben meg kellett állni, mert Rin éhes volt, de fél órával később haladtak is tovább. Kinuye egyre rosszabbul viselte a fájdalmat, ami hátán lévő feketesárkányba nyílalt. Néha úgy érezte, hogy nem kap levegőt, de nem mutatta ki, csak egyszer-kétszer lassított le, de aztán kétszer olyan gyorsan szelte a levegőt. Az elől haladó Danjuro lelassított, és megállt egy kisebb domb tetején, mögötte az útitársaival. Kinuye előrelépett, és az előtte elterülő területre pillantott, ami gyönyörű smaragdzöld színben pompázott, még a levegő is frissebb volt. Egy nagyobb tisztás után, egy hatalmas erdő állt, aminek a fái, nem zsúfoltan helyezkedtek el. A lány a szívéhez emelte a kezét, és fellélegezhetett, mert a fájdalmai elmúltak, mintha a kellemes szellő tovafújta volna őket. A szél Kinuye ezüstös szálaiba belekapott, és játszadozni kezdett velük. A hercegnő a kis csapat felé fordult, és egy soha nem látott mosoly jelelt meg az ajkain, ami nyugalmat és örömöt sugárzott. A haja körbeölelte a lány karcsú testét, ami olyan volt, mintha egy angyal állt volna előttük, miközben a nap sugarai csillogtak a tincseken. A két férfi, a lány finomvágású arcát fürkészte.

- Hosszú idő után, ismét itthon vagyok. – mondta lágyan Kinuye.

- Gyönyörű a táj. – mondta a kutyadémon. – Nem sokat változott, mióta utoljára itt jártam.

- Szerintem sem. – bólintott a sárkánylány. – Menjünk.

Mindenki biccentett, és továbbindultak, hogy mi hamarabb megérkezzenek Kelet szívébe, ahol a palota magasodott, amiben Kinuye született.