- Jó reggelt, Sesshoumaru-nagyúr! – köszöntötte Rin jókedvűen a hallgatag démont, aki megsimogatta a gyermek fejét.

- Neked is. – mondta halkan, de a hangjában egy kis kedvesség hallatszott, amit a kislány észrevett és mosolyogva fogta meg a férfi bal karját.

- Nagyuram, mostmár elmondod, hogy kaptad vissza a karodat? Múltkor azt mondtad, hogy majd elmeséled, ha itt az ideje. – nézett Sesshoumarura Rin, könyörgő szemekkel.

- Az segített visszakapni a karomat, aki most betegen fekszik a prémemen. – szólalt meg csöndesen, hosszú hallgatás után a férfi. Rin értetlenül pislogott párat, majd körbenézett, és megakadt a szeme a démonlányon, aki ugyan úgy feküdt, ahogy a fiú lerakta. A kislány hitetlenkedve nézett az ájult démonra.

- Kinuye? Miért beteg? – kíváncsiskodott a gyermek és aggódva tekintett a férfira.

- Igen ő, és nem tudom. – felelte hideg hangján, ami most lágyabb volt. Lenézett Rinre, aki elengedte a kezét és Kinuyéhoz sietett. Letérdelt a démonlány mellé és megfogta a kézét.

- Kinuye, ébredj fel. – kérlelte a kislány. A sárkány hosszú szempillái néhány másodperc múlva megremegtek, aztán résnyire kinyitotta a szemét. Rin örömében a lány nyakába ugrott. – Kinuye!

- Rin. – mondta a sárkány erőtlenül. Megfogta a gyerek kezét, ami mellette pihent, miután elengedte a lány nyakát. Sesshoumaru belépett a barlangba, mert elment szétnézni a környéken, de a kislány hangját meghallva visszajött. Kinuye a férfira pillantott.

- Jobban vagy? – kérdezte kicsit sem érdeklődőn, és közelebb lépett a lányhoz.

- Még… nincs vége. – erőltette ki magából a szavakat, aztán lecsukódtak a szemei, és elengedte Rin kezét.

- Sesshoumaru-nagyúr, mire gondolt? – kérdezte Jaken kíváncsian, miután odabukdácsolt gazdája mellé, valószínűleg nemrég kelt fel. A kutyadémon, nem felelt, csak belerúgott a kis gnómba, aki kirepült a barlangból, és nagy puffanással földet ért.

- Indulunk! – adta ki a parancsot, és felvette az ájult lány a földről, majd kilépett a szabadba. – Rin, hozd Kinuye ruháját!

- Igenis. – válaszolt a gyermek és felvette a sárkány kimonóját, ami eddig a tűz mellett száradt.

Sesshoumaru lassú léptekkel haladt, amit a kislány is tudott követni. A férfi néha a karjaiban fekvő démonlányra pillantott, aki nem egyszer megremegett. A férfi úgy döntött, hogy elviszi a beteget egy papnőhöz, aki tud segíteni Kinuyén. Mivelhogy útba esik a falu, nem lesz nagy kitérő számára, és még meg is tudhatja, hol rejtőzik Naraku, ha szerencséje van.

Már mehettek egy ideje, amikor Sesshoumaru orrát megcsapta az a szag, amit utált. Elfintorodott, amit Rin észre is vett.

- Sesshoumaru-nagyúr, mit érzel? – érdeklődött kedvesen a kislány.

- A korcs öcsémet. – szinte köpte a szavakat.

- Nagyuram, megint elmész? – kérdezte Jaken kíváncsian.

- Most nem, de ha elmennek a faluból, felkeresem az öreg papnőt. – felelte és lerakta a lányt egy fa alá, aki még mindig remegett, ezért a férfi, a prémet megigazította a sárkányon.

- Miért mész oda? – kérdezte a gyermek, és egy kék virágot tépett le, aztán sárkányhoz szaladt és a hajába rakta.

- Kinuyet elviszem a papnőhöz. – válaszolta és ránézett a sápadt démonlányra, aki egyenletesen szuszogott.

A két kis társa bólintott, és letelepedtek egy fa alá. Rin néha elszaladt, hogy szedjen virágot, közben Jaken morgolódott valami miatt. Sesshoumarunak rossz előérzete volt, ezért elment szétnézni a környéken, hátha megtalálja az okát. A Nap, kis idő után kisütött, és emiatt a levegő is felmelegedett.

Rin, miután megette a megmaradt halat, Jakent idegesítette, aki hiába menekült a kislány elől, mert az mindig elkapta és játszani kezdett a kis szolgával. Sesshoumaru miután visszajött, leült egy fa tövébe és elgondolkodott.

Inuyasha egy kunyhóban feküdt, sebesülten, mert Naraku az előző találkozásukkor ellátta a baját. Miroku és Sangonak kisebb sérülései voltak, de Kagoménak semmi baja nem esett, mert a saját világában tartózkodott. A diáklánynak lelki ismerte furdalása lett, hogy nem tudott segíteni barátain, ezért egész nap körülöttük sündörgött. A féldémon, amikor felébredt, szinte fel is pattant, ahogy megérezte a bátyja szagát.

- Mi a baj Inuyasha? – kérdezte aggodva Kagome, amikor belépett a kunyhóba, egy halom gyógynövénnyel a kezében.

- Sesshoumaru. – sziszegte, és rohant volna a démon szaga után, ha Kagome meg nem állítja.

- Inuyasha, fekszik! – mondta a félvérnek, aki elterült a földön.

- Ezt, még megbánod. – dühöngött a fiú.

- Most, nem mehetsz el, a bátyáddal harcolni, mert még nem gyógyultál meg. – magyarázta a lány, és a fiúra mosolygott. – Mutasd a sebeidet, kicserélem a kötést.

A féldémon beadta a derekát, és hagyta, hogy a lány kitisztítsa a sebeit, és újra bekötözze, de aztán valami szöget ütött a fejében, amit szóvá is tett.

- Sesshoumaru szaga mellet, még egy démonét érzem. – szólt Kagoménak, elgondolkozva.

- Komolyan? Vérszagot érzel a levegőben? – nézett kíváncsian a fiúra.

- Nem, de miért nem tűnik el? Talán nem érzi a szagomat?

- Azt kétlem, hogy nem érzi. Sokkal jobb szaglása van, mint neked! – felelte Kagome, mire Inuyasha, megint morogni kezdett.

A féldémon még egy ideig meg volt sértődve, aztán meg szétunta magát, mert nem mehetett sehova. Sangoék is bementek, és beszélgettek minden féléről, hogy ne unatkozzon, annyira a kutyafülű fiú.

Inuyasha, még este is érezte a bátyja szagát, ami idegesítette, és nem értette, hogy mit akar a falu széli erdőben, egy másik démon társaságában.

- Még, mindig itt vannak! – mondta bosszúsan a társainak, akik nem tudták kikre gondol.

- Kik? – kérdezte Shippou, két harapás között, mert most ettek, egy kis tésztaleveset, Kagome jóvoltából.

- Sesshoumaru, és az a másik démon. - felelte és elkezdte magába tömni az ételt. Sangoék kezében megállt az evőeszköz.

- Hogy érted azt, hogy még mindig? – érdeklődött Miroku.

- Délelőtt is éreztem a szagukat! – jelentette ki, amitől mindenki meglepődött, csak Kagome nem.

- Lehet, hogy valami dolga van. – vetette fel Shippou.

- Nem tudom, de ha még egy óra múlva is érzem a szagukat, odamegyek, és legalább nem fogok unatkozni. – mondta Inuyasha teli szájjal, közben az öklét rázta. Mindenki egy nagyot sóhajtott, aztán elmentek aludni.

Sesshoumaru csillagokat nézte, Kinuye mellett ülve. Rin és Jaken, Aunt oldalán aludt el, aki nem rég csatlakozott hozzájuk.

A démon fülét megütötte az egyenetlen légzés, és a szaporán dobogó szív hangja, ami a sárkányból jött. A lányra pillantott, akinek szinte kipattantak a szemei, és hirtelen felült. A levegő után kapkodott és egy halk sikoly tört fel belőle, de ez úgy hangzott, mintha nem akarná felébreszteni a társait. A háta meggörnyedt, aztán a talajba markolt, hogy levezesse az elviselhetetlen fájdalmat, ami a hátába nyílalt.

A démon nem értette, hogy mi ébresztette fel a lányt, aztán megcsapta az orrát, Kinuye vérének az illata. Megragadta a lány karjait, hogy lefogja, de nem látta a sárkány szemeit.

- Nem…bírom…elviselni! – nyöszörögte a lány, és próbált kiszabadulni az erősen tartó karok közül, ami majdnem sikerült. A férfi meglepődött, hogy ilyen erős lány, hisz még lábra sem tud állni.

Kinuye háta megfeszült, aztán elernyedt, mintha kiszállt volna belőle az élet. Sesshoumaru enyhítette a szorítást, hogy ne fájjon a lánynak, és aggódva pillantott, a törékeny testre. Kinuye lassan felnézett, és fájdalmat tükröztek a kék szemek, amiből, egy könnycsepp folyt végig, a piros arcon.

- Már nem sokáig bírok vele. – mondta a lány akadozva és erőtlenül.

- De mivel? – érdeklődött kissé aggodalmas hangon a démon.

Kinuye arcán, egy halvány mosoly jelent meg, hogy a fiú félti egy kicsit. Lassan felemelte a jobb kezét, és kisimított egy tincset Sesshoumaru szeméből, ami eddig bele lógott. A hajszálat vörösre festette a lány vére, ahogy hozzáért. A férfi magához ölelte a sárkányt, aki a vállára hajtotta a fejét. Sesshoumaru, Kinuye ezüst tincseibe fúrta az arcát, amikből áradt a lány kellemes illata. A lány nem ölelte meg a kutyadémont, hogy ne vérezze össze ruháját, és a haját.

- A jel, amit nem kértem, mégis megkapom. – válaszolt halkan Kinuye néhány perc múlva, amit a férfi nem értett, mert ez nem kapcsolódott a kérdéséhez.

Meg akarta kérdezni, hogy mire gondol a lány, de nem akarta megszakítani a pillanatot, inkább még jobban magához ölelte a sárkányt. Azt érezte, hogy démonlány elnehezül, és egyenletesen kezdett szuszogni. „Elaludt.” Állapította meg magában, és egy halvány mosoly jelent meg az arcán. Ölbe vette a lányt, a prémmel együtt, és felállt. Jakenhez sétált, majd egy kissebben belerúgott, hogy ébredjen fel, ami meg is történt.

- Vigyázz Rinre! – adta ki a parancsot, még a kómás gnómnak, aki kábultan bólintott, de a férfi már nem volt előtte, mert egy szökkenéssel eltűnt előle.

Sesshoumaru néhány ugrással a faluban volt. Kereste Kaelde kunyhóját, amit meg is talált kis időn belül. Magabiztosan belépett a helysége, ahol az öreg papnő gyertyafénynél olvasott valamit, de amikor meglátta, hogy ki jött hozzá, ijedtében felpattant.

- Mit akarsz Sesshoumaru? – kérdezte az anyó.

- Nem harcolni jöttem papnő. – felelte jeges hangon, de élvezte, hogy félnek tőle.

- Akkor miért? – nyugodott meg egy kicsit, és csak most tűnt fel neki, a férfi karjaiban alvó lányt, akinek a tenyeréből, a földre csöpög a vére. – Mi történt vele?

- Gyógyítsd meg! – felelte ellentmondást nem tűrő hangon, amitől a papnő összerezzent, de nem mutatta.

- Kérlek, kövess. – szólt a férfinak és kilépett az ajtón, a démon utána. Átmentek egy másik a kunyhóba, ami az anyóé mellett állt. – Fektesd le oda.

Sesshoumaru bólintott, és lerakta a lányt az ágyra, ami egy takaróból, meg egy téglalap alakú párnából állt. Kaelde odament Kinuyéhoz és megnézte, hogy van-e láza, de a démonlány homloka, nem volt annyira forró, ezért megnyugodott, hogy nincs annyira nagy baja. Felnézett a karba tett férfira, aki az asszony cselekedeteit figyelte, ami egy meghökkenés volt.

- Sesshoumaru, mióta van meg, mind a két karod? – érdeklődött.

- Kaelde, nem ezt jöttem megvitatni! Meg tudod gyógyítani? – felelte, nem túl kedvesen.

- Amit tudok, megteszek, de azzal segítenél, ha válaszolnál néhány kérdésemre.

- Hát akkor, kérdezz! – válaszolt kis gondolkodás után.

- Mikor lett rosszul? – kérdezte kedvesebben, hisz a démon már nem volt annyira barátságtalan.

- Előző éjjel. – felelte szokásos jeges hangján, és nekidőlt a falnak.

- És, mi okozta mindezt?

- Egy rémálom.

- Egy álom? – lepődött meg, mire a kutyadémon bólintott.

Alig tudtam felébreszteni, de már akkor, forró volt.