- Fogd be! – kelt ki magából a Kelet ura, és nekiesett Ryounak, aki csak gonoszan felkacagott.

A fiatalabbik férfi a sebesülése ellenére, még mindig elég gyors volt. A két kard nagy csörgéssel találkozott, amit szikrák követtek. A kér vezér teljes erejéből, fogta a fegyvert, mert, ha nem tették volna, a másik pengéje megsebesíti, vagy akár még meg is ölheti. Ryou unta meg előbb, ezért ellökte magától az ellenfelét és újra nekitámadt. Most meg tudta sebesíteni Baireit, mert ez váratlanul érte, ezért a férfi jobb karja megsérült, amivel a kardot forgatta.

Kinuye már nem hallotta, mit mondanak egymásnak, csak könnyezve nézte az eseményeket, és nem tudott odamenni, hogy segítsen az apjának. Tétlenül kellett végig követnie az eseményeket, hogyan bukik el Kelet ura. Látta, hogy Ryou kiveri az apja kezéből a kardot, és utána megragadta az Ezüstsárkány nyakát, majd a kardja pengéjét, a férfi szívébe döfte és ledobta a földre a haldokló férfit. A démonlány megrökönyödött. A szíve néhány dobbanást kihagyott, ahogy ezt látta. Hogyan bukott el az apja, Kelet ura és a legerősebb Ezüstsárkány, aki halálával megpecsételte a faja sorsát, és vele együtt az anyja és kishúga életét. Meg azt, hogy mostmár Ryou rá fog vadászni, mint egy űzött vadra, amit kiraknak a falra mutogatni, mint egy értékes trófeát, ha elkapja. A lány szíve összeszorult, ahogy arra gondolt, hogy a családja meg fog halni. A könnyei megeredtek és zokogva a földre rogyott. Sikított egyet, hogy a szívét összeszorító fájdalomtól megszabaduljon, de ekkor felébredt.

Erős kezeket érzett meg a karján, ahogy felrázzák az álmából. Levegő után kapkodott, és arcát sós könnyek áztatták. Remegett az egész teste, és kiverte a víz. Lassan kinyitotta könnyes, óceán kék szemeit, de elég homályosan látott. A szorítás enyhült, és a látása is nagyjából kitisztult. Sesshoumaru ébresztette fel. Az aranybarna szemeiben, aggódást fedezett fel a lány. Kinuye a fiúra nézett, amitől az elengedte, hisz még sohasem látott ilyen szempárt, ami akkora fájdalmat tükrözött, mint a lányé.

- Kinuye, jól vagy? – kérdezte halkan a férfi, egy kicsit aggódó hangon.

- Sesshoumaru, láttam az apám halálát és azt, hogyan bukik el a népem. – felelte a lány kis idő múlva, erőtlenül és remegő hangon.

Újabb könnyek csordultak végig az arcán, majd a kimonójára hullottak. Kinuye a férfi nyakába borult, és keservesen sírni kezdett. Sesshoumaru átölelte a lányt és így vigasztalta, éppen úgy, mint régen, a palota kertjében. A sárkány magához szorította a fiút, amitől érezte, hogy biztonságban van, az erős karok között, és nem eshet bántódása. Néhány perc kellett hozzá, amíg a könnyei elálltak, és kezdett megnyugodni, de még mindig nem érezte jól magát. A feje nagyon fájt és a szorítása, ahogy a fiút ölelte, gyenge volt. Felnézett az aranybarna szempárba, amik a tekintetét fürkészte. Sesshoumaru letörölte a lány könnyeit, de a porcelánfehér arc, most piros volt és forró. Szinte sütötte a férfi bőrét. A tenyerét Kinuye homlokára tette, ami szinte tüzelt.

- Te lázas vagy. – mondta halkan, hogy fel ne ébressze a társait. A lány elfordította a tekintetét, és kibontakozott az ölelésből. Kinézett a barlangból, és látta, hogy zuhog az eső, ami most kezdett elállni. Fel akart állni, de összeesett, mert még annyi ereje sem volt, hogy lábra álljon. A démon ölbe vette és kisétált a barlangból.

- Hova viszel? – kérdezte csöndesen a sárkány, és a fiú nyakába kapaszkodott, amennyire tudott. Az esőcseppek, a két démon haján átlátszó kristálynak tűntek, amikkel a felhő mögül előbújó hold fénye játszott.

- A közelben van egy patak, ahol voltatok. Oda viszlek, hogy lemenjen a lázad. – felelte és a karjaiban fekvő lányra nézett, aki nem szólt semmit.

A táboruktól nem messze csordogáló patakot meglátták, amit egy vízesés táplált. A férfi megállt a parton, majd lerakta a lányt egy fa tövébe, ahol száraz volt a fű. Kinuye és Rin, lentebb volt a vízeséstől, ezért nem látták. Sesshoumaru levette a kardjait, a vértet, prémet és a felső, vastag inget, ami alatt egy vékony fölső volt. Ezeket egy másik fa tövébe dobta, hogy a még szemerkélő eső, ne áztassa át.

- Miért vetkőzöl le? – értetlenkedett a lány, halk és remegő hangján.

- Nincsen kedvem, összevizezni a ruháimat, ha beviszlek a vízbe. – felelte most lágyabb hangon, mint szokott. A lány bólintott, mert nem sok ereje volt, és azt, nem a beszédre akarta elpazarolni.

Sesshoumaru levette a csizmáját és a lányhoz lépett, aki megszabadult a papucsától. Karjaiba vette a lázas lányt, és belesétált a hideg vízbe, derékig, de nem állt meg. Kinuye, ahogy a nem túl meleg víz a bőréhez ért, még jobban a fiúhoz bújt. Eddig is fázott, de most úgy érezte, hogy megfagy, de még csak most jött a legrosszabb. Sesshoumaru a didergő lányt, leeresztette, hogy a lába érje a puha tarlajt, aztán a 3 méterről lezúduló vízesés alá lépett a sárkánnyal. Nem sok víz esett rájuk, és ennyire bent, most a lány melléig ért a víz. Kinuye, Sesshoumarut ölelte át, hátha nem fog ennyire fázni, de ez nem sokat segített rajta.

- Nagyon…fázok. – suttogta a fiú fülébe, akadozva, aki ettől újra felemelte, és elindult a sekélyebb víz felé.

Leültette egy nagy sziklára a remegő démonlányt, aki nem nagyon akarta, elengedni. Indulni akart, miután sikerült kiszabadulnia, de hideg és remegő ujjak fonódtak a csuklójára. Visszanézett a lányra, akinek arca, még mindig piros volt, de már nem annyira.

- Kérlek…ne menj el. – kérlelte a férfit. Sesshoumaru a könyörgő szempárba nézett, amitől megenyhült.

Leült a lány mellé nem messze, és a holdra pillantott, ami már tisztán látszott, mert az esőfelhő elvonult. Öt perc után Kinuye arca, már nem volt annyira piros. A szája bekékült a hideg víz miatt. A démon, a lány homlokára tette a kezét és megállapította, hogy már nagyjából lement a láza.

- Már, nem vagy, annyira forró. – közölte a sárkánnyal és ölbe vette, majd kisétált a partra. A lányt lerakta a fűre, aki összehúzta magát, hogy ne fázzon annyira. A démon ezt észrevette és oda állt elé, kezében az ingével. – Vetkőzz!

- Mi? – döbbent le, de a hangja még mindig remegett.

- Vedd le a ruhádat, mert meg fogsz fázni az éjszaka, és még betegebb leszel. – felelte és végignézett a lányon. A vizes kimonó, eléggé átlátszó volt, ezért látni engedte a lány domborulatait. Kinuye, amikor ezt észrevette pirongva takarta el a testét, amennyire tudta.

- És mit vegyek fel? – érdeklődött még mindig vacogva.

- Majd, odaadom a fölsőm. – a démonlány feltápászkodott, és erőtlenül állt meg a remegő lábain. A férfi, a kezébe adta a ruhát, és várakozva tekintett rá.

- Fordulj el! – adta az utasítást, mire a fiú kelletlenül, de hátat fordított a lánynak.

Kinuye kioldotta a vastag övet és ledobta a fűre, amit a kimonója követett. Felvette a démon ingjét, ami combja közepéig ért, és az ujjai, kicsit hosszúak voltak a lánynak, de ez nem zavarta. Az övet felvette, kettéhajtotta, és így kötötte a derekára, hogy le ne essen róla a ruha.

- Készen vagyok. – szólalt meg Kinuye, és lehetett hallani a hangján, hogy jobb kedve van, de még érőtlen. Sesshoumaru megfordult, és elismerően tekintet végig a sárkányon. – Ebben, nem fogok fázni szerintem.

- Az lehet. – felelte és megnézte, hogy a nadrágja, meg száradt-e rajta, de az még egy kicsit vizes volt. Felvette a lábbelijét, és a kardjait is visszaakasztotta az oldalára. A páncélját is felvette, a vékony ing felé, amibe most bújt bele. Végül, a prémet is magára csatolta. – Indulhatunk?

- Pillanat! – szólalt meg és beledugta a lábát a papucsba, majd a vizes ruháit felvette a földről. Sesshoumaru lassan elindult.

A felöltözött férfi után lépkedett, aki mindig előtte haladt egy méterrel. A lány elég lassan haladt, mert még nem volt túl sok ereje, de hideg víztől, egy kis energiát kapott. Ami nem is csoda, hisz félig vizidémon, és a víz, erőt ad neki. Kinuye néha megbotlott, és volt, amikor megtántorodott.

- Jól vagy? – kérdezte, és hátranézett a válla felett, a botladozó lányra.

- Igen. – bólintott erőtlenül, majd megszédült és elájult. Sesshoumaru, még épp időben kapta el Kinuyet, mielőtt a kemény földet érte volna, a törékeny test. Nagyot sóhajtott, és lepillantott a sárkányra, akiből nem nézte volna ki, hogy az ereje nemsokára, szinte akkora lesz, mint az övé.

Ölbe vette, az alélt démonlányt, és újra elindult a barlang felé, ahol letáboroztak. A föld pereme mögül, a Nap első sugarai kukucskáltak ki, amik most narancs pompába öltöztették a tájat, és a két alak ezüst hajszálai, most inkább, aranyra hasonlítottak. Sesshoumaru, úgy cipelte a lányt, mintha egy pihét tartott volna a karjaiban. Kinuye haja szinte a fűszálakat súrolta, amiken a pára, vízcseppekként ült meg, és ahogy Napfény, megtört bennük, narancsszínben tündököltek. A férfi szeme előtt feltűnt a barlang, és lassú léptekkel közelített felé. A fedett helyre beérve, rápillantott a nyugodtan szuszogó társaira, majd az alig égő tűzre. A barlang bal oldalához sétált, és lerakta az enyhén remegő lányt, a kemény földre. Nagyot sóhajtott, és lecsatolta a válláról a meleg prémet, amit a földre terített. A lányhoz lépett, majd felemelte a könnyű női testet, és óvatosan a fehér szőrmére fektette. Betakarta, hogy ne fázzon Kinuye, aztán néhány ágat dobott a tűzre, hogy a kislány ne fázzon. Leült az eszméletlen sárkány mellé, és kis gondolkodás után, úgy döntött, hogy lepihen, még egy kicsit, ezért becsukta arany szemeit, és elaludt.